Leírás
Túl voltam egy anorexián, letettem a cuccokat, majd életemben először szerelmes lettem. Aztán először összetört a szívem. Tisztán emlékszem arra a felismerésre, amikor nem tértem napirendre afelett, hogy ez mennyire fáj, mennyire nehéz, és hogy nem fogom tudni túlélni. Jó, persze, az első az ilyen. De akkor is, ez annak a felismerése volt, hogy ezek az érzelmi dolgok mindent felülmúlnak. Mára persze tudom, hogy ez akkor egy kezdeti sokk volt. Kezdeti sokknak azonban remek bemutatkozó. Jelenleg az egyik legnagyobb kérdés bennem az, hogy miért engedjük meghatározni magunkat egy másik ember által? Mert ezt látom: aki érzékeny és kapcsolatra vágyik, pláne aki szerelmes (más kérdés, hogy mi is a szerelem igazából) olyan veszteséget él meg, vagy vél megélni, ami azt eredményezi, hogy az az egy ember, és annak döntései megbélyegzik. Sok ember úgy érzi, hogy egymaga, az általa vágyott másik ember nélkül nem ér semmit. Leírni is szörnyű. Ez a legnagyobb tiszteletlenség magunkkal szemben. Aztán ott a másik oldal, amit szintén sokan megéltünk, amikor egyszerűen nem érezzük a csít. Szakítunk, és utána lelkiismeret furdalást érzünk, azért, mert nem éreztünk valamit, amit érezni kellett volna. De nem őt határoztuk meg azzal, hogy hiányzott a csí. Persze van az, aki valószínűleg nem olvassa az oldalamat, aki lelkifurka és szívtörés nélkül lehozza ezeket a kapcsolatokat, rosszabbik esetben olyannal, aki aztán olvassa a weboldalt. Ezek a méltatlan kapcsolódások. A legeslegnagyobb hibának azt tartom, hogy társadalmilag elvárt, hogy ne legyünk őszinték egy párkapcsolatban, vagy egy ismerkedés során. Persze társadalmilag elvárt az is, hogy azok legyünk. Persze csak akkor, ha olyanok vagyunk, ami megfelel a társadalmi elvárásoknak. Ha nem, arra már nincs opció. Tehát már ítélkezésekbe szaladsz, ha megfogod a randipartnered kezét a harmadik randin, de a hatodikon már elmondod neki, hogy sorry, nincs vibe mégse. Őszintétlen voltál vagy őszinte? Őszintétlen a harmadik randin, és őszinte a hatodikon? Miért? Nem áll jogodban pár randival később rájönni, hogy mégsem? És mindig az lesz a rosszfej, aki kimondja! És kik mondják ki? Azok, akik nem a társadalomnak, hanem maguknak akarnak megfelelni, és tovább keresnék a boldogságot. Sok esetben egy visszautasítás nem a szívünket töri össze, hanem az egónkat. És mind a kettő oldalt szeretném felmenteni. Miért kéne, hogy minden kapcsolat, aminek vége lett, két olyan emberből álljon, ahol az egyik az elszenvedő, a másik pedig a gonosz? Mivel az ismerkedés, párkapcsolat, randizgatás a legtöbb embernek egy olyan témát szolgáltat, amihez volt már része, ezért kimondhatjuk: itt aztán már annyi sablonvéleményt, pártfoglalást, klisé diagnosztizálást tapasztalhatunk kívülállóktól, hogy el lehet benne veszni. De ha mégsem a „jó oldalon állsz”, csak azért, mert próbáltál nem leadni az igényeidből és továbblépni, ne érezd magad gonosznak. Nem szabadna ezt éreznie senkinek sem. Ha te állsz a „jó oldalon”, de mégsem vagy boldog, és nem lépsz tovább, az a te hibád, nem a másiké, ne tedd magad boldogtalanná! Ha túl sokszor ismétlődnek ezek a körök, ha újra meg újra ugyanolyan kapcsolatokban találod magad, szinte biztos lehetsz benne, hogy veled van a baj, és nem a másikkal. És a baj csak annyi, hogy még nem tudod, hogyan tudod magad boldogan megélni egy másik ember mellett.



