Versenyanorexia

Nagyon sok emberrel – persze főképp nővel – találkoztam már, aki, amikor szóba került az étkezési zavar téma, azt mondta, hogy neki is volt egy „ilyen időszaka”.

Főképp anorexiának címkézik, s bár sok esetben kicsit másról van szó, mindig a testképzavar és az étellel való rossz kapcsolat, főleg a koplalás áll a háttérben. Miért az anorexia a legelhíresültebb étkezési zavar?

Kicsit olyan ez, mint amikor rossz a kedved, és azt mondod, „depis vagyok”. Szerencsére ilyenkor az esetek nagy részében nem vagy depis, csak rosszkedvű. Ezért kezelik sok esetben lazábban azt, ha valaki jelzi, hogy nincs okésan.

Elcsépeljük a szavakat.

Tehát főleg a szomszéd néni, a jót akaró iskolatársak és az utolsó utcai járókelő szórja fűre-fára a diagnózist: anorexiás.

Persze értelmezésükben ez annyit tesz: nagyon vékony.

Hogy mi húzódik a vékonyság mögött, az már mellékes.

Én messziről felismerem, ha valaki anorexiás; azt a tekintetet, testtartást, azt a típusú vékonyságot.

Azok, akik azt mondják, hogy nekik is volt hasonló problémájuk, közel sem biztos, hogy anorexiával küzdöttek. Persze lehet, hogy igen. De ha mégsem, akkor is rengeteg, legalább olyan súlyos étkezési zavarról lehet szó. És mint egyetlen mentális betegségnél, itt sem szabad egy diagnózis mögé bújni.

Minden eset más! Akárhány anorexiással beszélgettem, mindegyikük teljesen máshogy élte meg.

Nekem személy szerint az tette ki az életem száz százalékát, hogy csak és kizárólag az jár a fejemben, hogy mikor eszem meg az egy szem paradicsomomat, hány óra hány percet elliptikus trénerezek aznap, és persze a lényeg, hogy hány kiló vagyok.

Három darab elliptikus trénert használtam el ez idő alatt. Annyit használtam őket, hogy tönkrementek.

Nem ültem le soha a járműveken, folyamatosan lépcsőztem az iskolai szünetekben.

Minden napomat ez tette ki: a szürreálisan sok mozgás és a brutálisan kevés „étkezés”.

Nem volt gimis szerelem, nem vonzódtam senkihez, sőt, annyira érzéketlen lett a bőröm, hogy nem érzékeltem az érintéseket sem.

Semmi sem érdekelt. Boldogtalan voltam, mert valahol vágytam rá, hogy társasági életet éljek, mégis teljesen megfosztottam magam ettől.

Se energiám, se kedvem, se időm nem volt rá.

Mások már rég szexelni akartak, meg ismerkedni, meg inni, bulizni, én pedig csak iszonyat boldogtalanságot, örömtelenséget éreztem, és börtönben éreztem magam. Zéró nyitottság volt bennem bármi más felé.

Gimis tanulmányaimat egy jónevű dráma tagozatos iskolában kezdtem, ahova még az anorexiás időszakom elején kerültem. Amelybe aztán hónapról-hónapról csúsztam bele.

Sokat gondolkodtam, hogy miért is lehetett, hogy ebben a közegben ennyire gyorsan és visszavonhatatlanul merültem bele ebbe az állapotba.

Először is szögezzük le: senki hibája nem volt! Senki se csinált semmi rosszat, és mindenki szeretettel állt hozzám, a rosszindulat legkevésbé se volt jelen.

Mégis meg fogok említeni néhány olyan hozzászólást, ami hatással volt az állapotomra, vagy annak kimenetére, és nem azért, mert gonoszságok lettek volna, hanem mert akkor és ott nyomot hagytak bennem.

Tudni kell erről a suliról, hogy olyan gyerekek kerültek be, akik valamilyen módon érdekesek voltak, és az iskola teret is adott nekik, hogy megéljék saját magukat.

Amúgy világi volt, mert nem megmondták, milyen az élet, hanem örültek, ha valakinek vannak saját meglátásai. Aztán persze itt is, mint sok esetben, felmerülhet a kérdés, hogy hol van az a határ, amikor már nem lehet szabadon hagyni, ha látványosan elkallódik valaki.

Azért ebben a susuban sokféle ember megfordult, és mindenkinek mást adott.

Ismerek olyat, aki azóta is hordozza a traumáit, de olyat is, akinek a gimis évek egy fontos, biztonságos időszakot jelentettek.

Talán itt is az a kulcs, hogy egyáltalán nem kudarc, ha nem tartozol valahova. Tök oké, ha nem találod meg a helyed valahol.

Amúgy most nem is magamra célzok, mert ha nincs az anorexia, szerintem lehetett volna ez fun. Néha meg azt érzem, hogy mivel nagyon későn érő típus vagyok, akkor, abban az időben semmiképp se tudtam volna beilleszkedni, max ha pár évvel később leszek kilencedikes.

Szóval ott voltam ebben a „menő” gimiben, de teljesen lemaradva a többiektől. Elmaradtam a kamaszkori fejlődéssel, mert csak a mozgás, a koplalás és a súlyom érdekelt. Nyilván nem is éreztem a kapcsolódást a többiekkel. Viszont iszonyat érdekes, hogy mégis kialakult egy hosszabb folyamatú kapcsolódás. Mondjuk ez egyirányú inkább, és nem is túl pozitív.

Tehát ott voltam hétről hétre kevesebb kilóval, egyre élettelenebb tekintettel.

Ráadásul egy idő után már hangom is alig volt, beszélni se tudtam, legfeljebb csak nagyon halkan és azt is orrhangon.

Emlékszem egy alkalomra, amikor valami random lány odajött a folyosón hozzám, és emelt hangon azt mondta nekem: „Egyél már bazdmeg!”.

Mindeközben az osztálytársaim közül páran elkezdtek modellkedni, ahogy én is. Nem tudom pontosan, ki kezdte el, de alap volt az osztályban, hogy azok a lányok, akik kinéznek valahogyan, azok elmennek modellkedni. Mi se volt természetesebb.

Itt már érezhető, hogy a diétázás jelensége mindennapos volt. Még ha nem is olyan komoly szinten, mint nálam, de elég sok lány feltűnően „fogyókúrázott”. Így utólag úgy érzem, hogy akkor még csak kirakatszerűen tették ezt, mert menő lett az önmagunk sanyargatása.

Oké. Én viszont lefogytam 42 kilóra a 174 centimhez, közben pedig kaptam a bókokat, hogy mennyire szexin vagyok vékony.

Nem érdekelt a véleményük egyébként, de furcsa, hogy bókolni akartak, vagy hogy volt, akinek ez tetszett.

Egyszer például, amikor vígasztalhatatlanul sírtam a folyosón (ez volt az első alkalom, amikor nem tudtam visszatartani más emberek előtt), még azt is megdicsérte valamelyikük, hogy milyen szép a szemem, ha könnyes (tényleg!). Amúgy most már imádom ezeket a kis liberális meglátásukat, és közel sem biztos, hogy ha ezen én nem megyek keresztül, én nem mondanék ilyeneket. De keresztül mentem rajta, és ez arra tanított, hogy se kritikát, se dicséretet ne fogalmazzak meg úgy, hogy nem tudom, mi áll a háttérben.

Volt egy elég vékony lány még az osztályban, tisztán emlékszem az ő egyik mondatára is. Kifejtette, hogy „ő is vékony, és ha én jól érzem magam a bőrömben, az a lényeg”. Ennek a lényege ugye csak annyi volt, hogy jelezze, hogy ő is vékony. Ki gondolhatta, hogy jól érzem magam a bőrömben?! A vékonyság volt már szinte a legkevésbé félelmetes tünetem.

Aztán arra is emlékszem, hogy volt egy lány, aki tesi órán odajött megfogni az „úszógumim” (ekkor lehettem olyan 48-50 kg), és azt mondta, hogy „itt azért még van egy kis fognivaló”.

Gondolhatjuk, hogy amikor elkezdődött a pszichoterápiám, és a gyógyulásom felé lépdeltem, ez a közeg nem volt megfelelő, ezért átraktak a szüleim egy másik gimibe, ami közelebb volt, lazább volt, délután kettőre már végeztem, így lehetett rám felügyelni.

Meg amúgy is, amikor már mindenki a te testsúlyoddal foglalkozik, és rivaldafényben vagy, egy anorexiás nem fogja biztonságosan vállalni, hogy „igen gyerekek, nézzétek, most megeszem ezt az almát”.

Nem akarod, hogy bárki megemlítse. Persze az utolsó napokon, amikor még ott voltam, voltak „támogató” megjegyzések, miszerint „már látszik, hogy eszel”. Egy anorexiásnak ez a mondat a rémálom.

Jóval később tudtam meg azoktól, akikkel még tartottam a kapcsolatot ebből az osztályból, hogy miután én elmentem, akkor robbant csak be igazán a versenyanorexia.

Az elmondások alapján persze anorexiás legfeljebb csak egy lány lehetett, a többiek csak „versenyeztek”, hánytatással, időszakos koplalással. De nem tudom pontosan, hogy ki miben volt, mert én azóta nem beszéltem velük.

Lehet, hogy egyszer érdemes lenne azért egy beszélgetés erről.

Miért lehet az, hogy ott voltam köztük, látták, ahogy kihűl a tekintetem, hogy annyira fázom, hogy irhadzsekiben ülök az órákon késő tavasszal, kora nyáron, hogy nincs hangom, nem tudok beszélni, hullafehér az arcom, full kilátástalan és szomorú vagyok, és mégis divattá vált az általam prezentált betegség?

Hogyan mehetett utánam még más is keresztül ezen?

Nem az ő felelősségük, mert gyerekek voltunk, de a pszichológiája érdekelne, miért vált trenddé általam ez az állapot? Menőnek nézett ki kívülről? Önpusztító magatartás, lázadó fiatalság?

Mert én pont az ellenkezőjének éltem meg. Folyamatos önkontroll és a kamaszkorom megélésének teljes hiánya.

Vajon tényleg egymásra voltunk hatással, és ha nem vagyunk osztálytársak, némelyikük kimarad ebből a „versenyanorexiából”? Ebben biztos vagyok egyébként. De abban is, hogy akiben erre tényleg belülről fakadó hajlam van, az egyszerűbben belekeveredik.

Mindenesetre ijesztő, hogy nem voltam elrettentő példa, és egy betegséggel is tudtam divatot teremteni.