Túlromantizált, nem létező mentális betegségek

Azt a világot éljük, amelyben már kiforrottak a mentális betegségek definíciói.
És közben valahogy egy-egy „kettyósság” menő is lett.

Rengetegen diagnosztizálják saját magukat.
Elolvasnak egy cikket, meghallgatnak egy podcastot, és felismernek – vagy felismerni szeretnének – magukban bizonyos dolgokat.

Most éppen dübörög az ADHD és a borderline.
Valamiért ezek pozitívan menők. Az emberek szeretnek „ilyenek lenni”.

Közben meg mindenkinek nárcisztikus az exe.
Meg persze toxikus.

A „nárcisztikus” lett a negatív divat. Arra az emberre mondjuk, aki nem szeret minket. Persze csak akkor, ha ő a másik.

Érdekes módon olyannal még nem találkoztam, aki azt mondta volna:
„hello, nárcisztikus vagyok.”

Olyannal viszont nagyon sokkal, aki azt mondja, hogy ADHD-s, borderline vagy bipoláris. Rendszerint nincs papírjuk róla, és sokszor mosolyogva mondják, mintha valami jópofa dolog lenne.

Pedig aki valóban szenved ezektől a betegségektől, az szenved.
És általában már diagnosztizálták, és küzd vele.

Ha már ennyire trendi ADHD-snak lenni, akkor ne arról készüljön tiktok videó, hogy „ma sem tudtam semmit megcsinálni”, hanem arról, hogyan próbálod magadból kihozni a legtöbbet.

A borderline pedig sokszor azért „menő”, mert látványos.
Szélsőséges. Veszélyes. „Izgalmas”.

Egy unalmas ember ezzel tudja fűszerezni magát.
És közben figyelmet is kap: ha bármikor veszélybe sodorhatja magát, aggódnak érte.

Ráadásul legitimizálni lehet vele azt is, ha valaki nem tiszteli a másikat, vagy színpadiasan túldramatizál mindent – „a betegsége miatt”.

Szerintem ezek a „vonzó betegségek” közösséget is építenek.
Az emberek pedig alapból szeretnek tartozni valahova.

Ilyenkor besorolod magad egy kategóriába, és felveszel egy kabátot.
Onnantól nem magadat figyeled, hanem azt, hogyan kellene működnöd ebben a szerepben.

Nem magadat ismered meg, hanem a betegséget.
És próbálsz hozzá igazodni.

Ez viszont teljesen megrekeszti az önismeretet. Ez maga az önismeret zsákutcája.
Kényelmes. Hopp, megvan, ez vagyok én, kész.

Minden ember más.
És többnyire „defektes” is valahol.

Ha jár az eszed, és érted a szavakat, nagy eséllyel nem te vagy a pszichiátriára való. Nézz körül a 4-es 6-oson, érteni fogod mi a különbség.
Az ADHD-t nem fogod tudni „meggyógyítani”, de magadból ki tudod hozni a legtöbbet.

Ne legitimizáld azt, hogy kicsúszik az életed a kezedből.
Inkább teremts olyan környezetet, ahol megismerheted magad.

Vedd körül magad olyan emberekkel, akik gondolkodtatnak, akikre figyelsz, és akiknek kikéred a véleményét – amit nem kötelező megfogadni.

És ne foglalkozz azzal, hogy bárki – akár a ChatGPT – megmondja, hogyan kellene érezned magad, vagy hogyan kellene „jól” működnöd egy adott címke szerint.

Ne akarj egy címke lenni.

Azt gondolom, hogy nagyon sok mentális betegség nem úgy létezik, ahogy használjuk.
Az emberek csak fogják, és magukra húzzák.

Közben viszont sokan tényleg küzdenek olyan dolgokkal, amikkel mások csak dobálóznak.
És így újra elcsépelünk olyan szavakat, amelyekre valójában figyelni kellene.

Nem menő az, ha egy betegséggel azonosulsz, és az határoz meg.

Magadra figyelj.
Magadat elemezd.

Egy mentális betegség nem közösség.
Hiába „fun” összepacsizni valakivel, aki ugyanazt mondja magáról.

Nem vagytok ugyanolyanok.

Nem kellenek címkék, beárazások, trendek.

Ha címkézed magad – vagy hagyod, hogy címkézzenek –, akkor vagy megtorpansz, vagy félreismered magad.

Nem vagy kategorizálható.
Sem te, sem más.

És ez nehéz.

Főleg úgy, hogy mindenki ezt csinálja körülöttünk.