Kapunyitási pánik az életközepi válságban

Sok embernek kőbe vésett, hogy egy, már jó hamar kiválasztott utat jár végig az életben.

Lehet nem is pánikolt a kapunyitáskor.

Lehet pánikolt, de túl van rajta, és most már elköteleződött.

Van, aki pánikolt is, és nem is elégedett a sok évvel ezelőtt meghozott döntéseivel.

De miért is kéne egyetlen udvarban maradni egész életedben? Kinyitottad a kaput, és utána se be, se ki?

• Sok embernek persze nincs lehetősége új kapukat nyitni, mert túl sok a felelősség a vállán.

• Van, aki azért nem teszi mert olyan bombabiztos kovácsoltvas-kaput épített a zárt kertjének, meg amúgy is olyan drága volt, hogy ragaszkodik hozzá.
  (Elvhűség ugyebár. Nem olyan jó dolog, mint amennyire túlromantizálja a legtöbb ember.)
  

Be kell vallanom, hogy az, hogy belevágtam végre a life coachingba, pontosan ennek a jelenségnek az ékes példája.

Érettségi után rögtön fotózni kezdtem. Ráadásul egy esküvői fotós mellett voltam gyakornok.
Hamar elköltöztem otthonról.
Célom egyértelműen a gyors pénzkeresés volt. És a fotózás, mint szolgáltatás, főleg az esküvői meg a baba, jó kereseti lehetőség volt.

Tizenkilenc voltam, kellett a pénz a bulizásokra is, tanulni meg nem nagyon akartam már többet.

Tényleg egy ilyen link tizenkilencéves, buliból buliba káoszkodó gyereknek kéne döntést hoznia arról, hogy mit csináljon egy életen keresztül?

Oké, aláírom, hogy szélsőséges eset voltam. Későn érő, felelőtlen, érzelmileg üres, motiválatlan, mindig a könnyebb utat választó.

Vannak olyanok, akik felelősebben és átgondoltabban szervezik az életüket már ilyen fiatalon is. Szerencsés esetben talán még jól is.

Akárhogy is alakul az életünk, hozhatunk rossz döntéseket.

Vagy az is lehet, hogy a döntés jó volt, csak már nem azt adja, mint tíz évvel ezelőtt. Ez is teljesen rendben van!

Főleg anyagi okokból én is benne ragadtam ebben a fotós munkában. Olyan szinten égtem ki, hogy már mindegyik munkát csak rutinból csináltam. Két perc alatt levettem, hogy melyik ügyfélben van potenciál, hogy minőségi munkát végezzünk, és ki az, aki csak öli ki belőlem a kreativitást. De nem lehet válogatni. Főleg, hogy nyilván a másodikból van a több. Odáig jutottam, hogy szorongtam minden munkám előtt, minden nap. Annyira utáltam, hogy fizikálisan belebetegedtem. Regényt írhatnék ennek a szakmának az árnyoldaláról, de ez most nem erről szól.

Jött a megvilágosodás, hogy nem akarom ezt csinálni, nem tudom benne kifejezni magam, és megkeseríti a mindennapjaimat.

Így találtam magam itt, a „kapunyitási pánik az életközepi válságban” fejezetében.

Nem kell megérkezni, nem kell azonosulni valamivel, csak azért, hogy legyél valaki.

Rendben van, ha egy ideig újra adsz teret és időt magadnak ahhoz, hogy kitaláld, hogy mi az, amit csinálni szeretnél.

Most, ha belegondolok, hogy én amiatt éreztem rosszul magam az utolsó fotózással töltött éveimben, hogy már nem szeretem azt, amit egy tizenkilenc éves hülyegyerek (én) kitalált, nonszensznek is gondolom.

És ott vannak persze a megjegyzések, kérdések is, amik egy ilyen helyzetben érnek:

• „pedig a fotózás olyan jó munka”,
• „pedig az egy kreatív szakma”,
• „pedig jó voltál benne”,
• „pedig az esküvőben jó pénz van” stb.
  

Tíz évvel ezelőtt már a fotózásból éltem, de megkérdőjeleztem a tizenkilenc éves felelőtlen döntésemet, és elkezdtem gondolkodni, hogy mi az, ami igazán én vagyok.

Ekkor levelezőn főiskolai diplomát szereztem

• rekreáció és egészségfejlesztés szakon,
• majd elvégeztem egy life coach sulit is.

A felismerés ugyan már megvolt bennem, hogy mi az, amiben igazán önmagam lehetnék, de az anyagi biztonság vágya nyert, és folytattam a fotózást.

Az életközepi válság akár áldássá is válhat, mint például az esetemben.

Ebben a komfortosan depresszív élethelyzetben úgy éreztem, nincs vesztenivalóm, egyre élesebb a felismerés, hogy egy darab életem van, és csak rajtam múlik, hogyan telik el. És ugyan a kishang az agyamban már rég duruzsolta, hogy mi lenne az utam, most már végleg felélesedett.

A késői kapunyitás hátránya, hogy:

• már kevesebb hited van az emberiségben,
• már ezerszer törték szárnyadat,
• elvesztetted a naivitásodat, és
• nem tartod már magad olyan nagy számnak.

Előnye viszont:

• a tapasztalat,
• a magabiztosság,
• a gyorsabb reakcióidő,
• a feleslegek rutinszerű szűrése.

Azonban, ha ezek a pozitívumok és negatívumok összecsapnak, akkor szépen kioltják egymást, és ott maradsz egy nagy nullán.

Saját tapasztalás alapján azt mondom, hogy időnként meg kell újulni. Valamilyen formában kötelező.

Ha az életed nem engedi, hogy új munkát és párkapcsolatot szerezz, akkor:

• alakítsd át a nappalit,

• találj egy új hobbit,

• szerezz új barátokat,

• menj máshova nyaralni, ne a szokásos helyre.

Változtass, mert a rezilienciádat edzetni kell!

Mert az a jelenség, hogy „az öregek háklisak”, pontosan annak az eredménye, hogy nem változtatnak régóta. Minél tovább vagyunk valamiben, annál jobban ragaszkodunk hozzá, de a reziliencia, hogy alkalmazkodni tudjunk minden új helyzethez, egy nagyon fontos kompetencia. Mindennek az alfája és ómegája.

Ha nem tizenkét évig ragadok ebbe a fotózásos dologba, hanem csak négyig, most talán könnyebben és gyorsabban haladnék az új rendszer kidolgozásában. Minél tovább építed le magad valamiben, amiben nem vagy boldog, annál tovább tart a rehab. Jelenleg is a bőrömön tapasztalom, hogy mennyit és miért kell rehabilitálódnom tizenkét év után.

Az életközepi válság egy áldás! Kezet nyújt, amikor süllyedsz. Nem rossz dolog hallgatni erre.

Gyakorlatilag ez a második rész, ahol már a grafika is sokkal jobb, mint 2012-ben. Élni kell ezekkel a lehetőségekkel!

Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy őszinte legyél magadhoz, és engedd meg magadnak, hogy elfogadd, hogy változol.