A genZ alfája, omegája

Én még az utolsó olyan korcsoportba tartozom, ahol nem kellett részt venni egy ellenőrizhetetlen, egy külön generáció kitalálta versenyben.

Én még forgattam a tárcsás telefont a nagymamámnál hétvégenként és beszéltem apukám óriási, antennás mobiltelefonján. Volt walkman, discman, ipod shuffle, nyomógombos, érintőkijelzős, aztán okos.

És végül a mindenki számára elérhető non stop internet, közösségi háló, és rengeteg feldolgozhatatlan információ, aminek a töredéke igaz csak.

Én, és a velem hasonló korúak ezt az őrületesen gyors fejlődést tíz év alatt lepörgettük, még gyerekként.

Ezért gondolom a késő milleniálokat a legreziliensebb generációnak. Nekünk nem kottyan meg, ha változik a technika, párszor megugrottuk már.

De most nem is ez lenne a téma, csak felvezettem, hogy miért is lehet, hogy én még nem tapasztaltam ilyen durván azt, amit te most a húszas éveid elején járva, talán igen.

Azt, hogy nagyon hamar fel kell nőni, és úgy érzed mindenről le vagy maradva.

Nem élsz igazán, de a tanulás is nehéz, és még lakásod sincs, és úgy érzed, nem is lesz.

Tényleg akkora probléma, hogy egy húsz-huszonkét éves ember még nem tett le semmit az asztalra? Nehogymár! De ezt érzed.

És miközben ezt érzed, szinte feladatként tekintesz arra is, hogy „el kell menni” egy fesztiválra, mert csak-csak fiatal, tehát az is kell, na.

De ki lopta el azt a felhőtlen fiatalkort, amit én például még utolsó, késő milleniálként megélhettem?

Nagyon sokat gondolkodtam ezen, és két irányból tudom megközelíteni.

A mai kora és közép húszasok egymást hülyítik. És erre egy gyönyörű táj a tiktok meg az insta.

Folyamatosan azt látod, hogy a kortársaid utaznak, költöznek, felújítanak, boldog kapcsolatban vannak, fesztiváloznak, stb. És ezt még fejeljük meg azokkal, akiket azért követsz, mert jó a lifestyle.

Ezt látod nap mint nap, és te épp anyukádat hívod fel, hogy ugyan, dobjon már a revolutra egy huszast, mert kéne kaját venned.

És sok esetben úgy „kell” csinálnod a baráti brunchokon, mintha nem számolnád fejben folyamatosan, hogy mennyit kell fizetned, ha megrendeled azt a bagelt egy matchával.

De! Kell!

Mintha lenne egy láthatatlan, de jól érezhető vonal, amit ha nem tűnik úgy, hogy megugrasz, semminek érzed magad.

Hiába a trend, hogy egyre nagyobb igénye van az embereknek a természetességre, az őszinteségre, arra, hogy érezzük, hogy mind emberek vagyunk, mégis itt ez a vonal, amit huszonkét évesen úgy érzed tartanod kell.

És visszakanyarodok, a késő milleniálok (pl én) huszonelejére. Éltünk!

Mindig vannak versengő típusok, de ha nem tartozol közéjük, kimaradsz a versenyből.

Most már nehéz. De most már nekem is. De legalább tíz éve még lelkiismeret furdalás nélkül káoszkodtam végig egy nyarat, rengeteg élményt szerezve.

Nem mondom, hogy ezt kéne csinálni. Mert világi, ha van ambíciód!

De ismerd fel, hogy az a TE ambíciód, és nem az a kurva vonal, amit tartani kell, mert amúgy „lemaradsz”.